A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás.
      "Ezzel szemben a modern ember, ill. a modernkori tájhasználat az Alföldre búza-bányaként tekint,
emiatt kialakította azt a vízgazdálkodási rendszert, ami vízteleníti az Alföldet. Ez persze nem sikerült
könnyen, de hosszú koncepcionális munkával, nagyon drágán és időnként nagy veszélyek mellett
mégiscsak sikerült elérni, hogy mára az Alföld erősen vízkészlethiányos lett, magyarul sivatagosodik. 

A Kárpát-medence közepén ugyanis kevés a közvetlen csapadék az élethez, de a csapadékhiányt
eredendően az árvíz kegyeskedik kiegyensúlyozni, ami épp a száraz félév, a vegetációs időszak
kezdetén jelenik meg a hegyvidéki területek víztöbbletével, hogy a természetes infrastruktúra
kihasználásával a tájba jutassa a vizet, mindenféle drága külső energiaforrásnak való kiszolgáltatottság
nélkül.

    Csakhogy a víz nem mesterséges víztestekben, hanem a talajban, a vegetációban és az alsó
légrétegekben tud értelmeződni, hasznosulni.
   A modern koncepció a mesterséges-iparszerű vízvisszatartásra szakmailag megbukott a Természet
vizsgáján: helytelen az árvíz és a belvíz fogalmunk, hiszen az árvíz nem a folyó lázas életjelensége, ahogy
a szakirodalomban megjelenik , hanem a táj legfontosabb életjelensége – ahogy a tájban megjelenik.
S a belvíz pedig nem a szántóföldi termelést veszélyeztető istencsapása, hanem a téli félév
felhalmozódó vízkészlete, aminek hasznosulását éppenhogy a mindent elborító szántóföldi művelés
teszi lehetetlenné.

      Hiszen a szántóföldi művelés kiszolgálása miatt alakult ki ez a területminimalizált vízgazdálkodási
rendszer, ami valóban nem képes a vízháztartási problémák megoldására, hanem éppenhogy a
létrehozásukra. A vízügyi szakma a megrendelői igényre hivatkozik: ma a gazdálkodók „termelni”
akarnak, de vízügyi szakmai felelősség is, ha nem veszik észre, hogy a melléktermékként a sivatagot
állítják elő. De ahogy a növekedésbe kényszerített agrárium nem akarja észrevenni, úgy az ezt
kiszolgáló vízügy szakmailag hibázik, ha nem meri kimondani, hogy mára a modernkori táj- és
vízértelmezés csúfosan megbukott. A víz pótlását soha nem sikerült az öntözés koncepciójával
megoldani, és ideje lenne a drága, de nem működő módszerről áttérni a működő, mert a Természet
által értelmezhető megoldásra, a táji vízvisszatartásra.

A világméretű tapasztalat azt mutatja, hogy ahol intenzív öntözés van, ott kiszárad a táj. Ráadásul a
túlhasználat miatt a talaj sérül, tömörödik, szikesedik, tápanyaghiányos lesz. Ez rabszolgatartó
gazdálkodás, amikor a tájat, és benne a helyi embert rabszolgának tekintik, a termőföld pusztán
tőkejószág, a profittermelés egyik eszköze, amit a többi eszközzel „művelnek”: a kőolajnak
kiszolgáltatott óriásgépekkel, a pénzvilágot kiszolgáló hitelekkel, és azzal a hiedelemmel, hogy steril
maggal, mű trágyával és valódi mérgekkel lehet élő elemet, vagyis élelmet teremteni.

    Az öntözés a növény szintjén próbálja megoldani a vízpótlást, azon belül is kizárólag a haszonnövények
vízigényét célozza kielégíteni, ez irtózatosan drága, de nem működik, mert a táji összefüggésekből ki
van emelve. Hiába áll rendelkezésre öntözési lehetőség elvileg, ha a mesterséges víztározás és infrastruktúra a
gyakorlatban nem képes a vízpótlásra, ill. olyan vízhiányos a levegő, hogy a perzselő Nap hatását nem
tudja ellensúlyozni a locsolás.

    Valódi megoldást az hozhat, ha a tájak vízháztartását hozzuk rendbe, mert az egészséges táj tudja
biztosítani a növényei számára a vizet, ahogy minden alrendszere számára az életet.
    A mi tájainknak megvan az eredendő infrastruktúrája és működési mechanizmusa a víz pufferolására
– vagyis, hogy a vízbő időszakok víztöbbletével elégítse ki a vízhiányos időszakok vízigényét. De csak
azt a vizet tudjuk használni vízhiány idején, amit vízbőség idején megtartottunk! Ehhez megfelelő
felszínborítás, vagyis tájhasználat kell, és a vízlevezető vízgazdálkodás helyett vízmegtartó
vízgazdálkodás.

A megfelelő tájhasználat az eredendő adottságokhoz igazodó művelési ágakat és módokat jelenti, és
nem egyszerűen cizelláltabb szántóföldi művelést, és a szárazságtűrő növényeket, amit mostanában
hangsúlyoznak. 5000 méteres szántók melletti 5 méter széles csatornákkal soha nem lesz vízpótlás. A
vízgazdálkodási problémák súlyozására jellemző, hogy az aszály kára nagyjából tízszeresen meghaladja
az árvízi károkat, amik ráadásul az árvíz ellen folytatott háború költségei. Az úgynevezett belvízről csak
annyit érdemes megjegyezni, hogy a legnagyobb belvízi elöntések összesen 6 %-át fedik a szántóinknak.

Szántott medervonulat az Alföldön – kérdés, hogy mi van jó helyen egy mederben, a víz vagy a szántó?

 Ahogy a vízgazdálkodás a tájhasználatba, úgy a mezőgazdaság az egész gazdaságba és társadalmi
értékrendbe van beágyazva, így nem javítható meg a vízgazdálkodási gyakorlat a jelenlegi értékrend
megigazítása nélkül.

A 20. század nagy tanulsága – tehát legalább a 21.-re illendő lenne (f)elismerni – hogy a modern ember
viszonyulása a Természet(é)hez megbukott. Méghozzá csúfosan és egyértelműen megbukott. Fontos
kiemelni, hogy nem az emberrel, hanem a modern emberrel van baj, a Természettől (és az Istentől)
elszakadt modernitással, az ún. fejlődéssel, és mindazzal, amit ez valójában jelent, és ami a mai
elfogyasztói világnézetünkben, és az azt vezérlő „köz”gazdasági elvekben és gyakorlatban testesül
meg.

A „baj” annyit jelent, hogy a problémák – mondják válságoknak is – ezen rendszer által szükségszerűn
jönnek létre, tehát ezeket ezen rendszeren belül megoldani nem lehet, csakis a rendszer, tehát az
értékrend, és az értékrend által meghatározott struktúrák megváltoztatása által.
Mert ennek a rendszernek a célja nem az élet „termelése”, hanem a profit maximalizálása. Ma egy
cipész, pék, vagy az ún. gazda nem cipőt, kenyeret, vagy terményt akar előállítani, hanem profitot. 

Éppen ezért nincsenek is cipészek vagy gazdák, hanem cipőt vagy ún. élelmiszert gyártató
üzletemberek vannak, akik a félreértelmezett hatékonyság oltárán minden egyebet feláldoznak, s
közben a társadalom értékrendje olyan, hogy azt is érezhetik – de legalábbis éreztetik – hogy ez a
szemlélet és képviselőik az elit, a követendő. Mondjuk, meg is látszik a helyzeten: az ország ennek
megfelelően gazdátlan, mert nincsenek gazdák, csak vállalkozók meg proletárok, nincsenek falvak
melyek felelősen hatással lehetnének saját határukra, felelős köz(ös)ségek helyett felelőtlen
jár(káltat)ások vannak és profitot termelő földesurak.

A Tisza példáját, ha nézzük: a modern ember úgy látta, hogy a folyó „szeszélyesen kígyózó”, s csomó
negatív értelmű jelzővel írja le a táj eredendő működését, pl. „becsavarogta” a tájat, vagy „állandóan
támadja” a partot. Úgy gondolták, hogy segítenek neki, ne kóvályogjon szerencsétlen, had folyjon
egyenesen. És mindez a nyilvánvaló válságjelenségek ellenére nem változott: a sulineten az iskolásoknak úgy fogalmazzák meg a feladatot, hogy szabályozd a Tiszát, húzd meg „a legoptimálisabb, az egyeneshez leginkább közelítő” folyómedret!

   Csakhogy ez hamis tudás: a Tisza nem azért folyik keresztül az Alföldön, hogy minél előbb, minél egyenesebben
átvezesse a vizet, hanem hogy a csapadékhiányos tájba bejuttassa a hegyvidéki területek víztöbbletét! Át kell itassa a tájat, hogy legyen elegendő víz, hiszen itt gyönyörűen süt a Nap. Amikor ehhez az eredendő működéshez igazodik az ember, és ezzel együtt-működő tájhasznosítást talál ki, akkor születik meg „Európa híres kertje”, ahogy
a középkorban emlegették Magyarországot. Aztán a törökkel, majd a további sokkal hatékonyabb gyarmatosítókkal ez megszűnt, de a mai politikának és agrárszabályozásnak az lenne a feladata, a
felelőssége és lehetősége, hogy olyan tájhasználatot alakítson ki, ami nem sivatagot termel a búzabánya melléktermékeként, hanem Édenkertet éltet, amin belül az ember szükségletei valójában és hosszú távon is kielégítődnek.

    Ez a tájhasználat ezen a vidéken az ártéri tájgazdálkodás, vagyis az ártéries viszonyokhoz igazított
mezőgazdálkodás.
    Ennek alapja a víz oldalirányú kivezetése, vagyis a folyó és a tájak összekapcsolása, kommunikációjuk
helyreállítása, röviden fokgazdálkodás, ha tetszik: ártér reaktiválás szabályozott vízkivezetéssel. Erre
épül egy komplex, többhasznú gazdálkodás, ami a termékeinek feldolgozásával együtt olyan vidékgazdaságot jelentene, ami a fenntartható életfeltételeket képes hozni a helyi ember számára. Ebben az önérdekű-önfenntartó rendszerben kölcsönös függőségben, egymáshoz kapcsolódó zárt körfolyamatokban jelennek meg a gazdasági folyamatok. Az egymásba-ágyazott szerkezet biztosítja a területi, a biológiai és a gazdasági diverzitás egymást létrehozó és éltető rendszerét, melyben egy tevékenység több ágazatban hoz hasznot, és sehol sem
okoz kárt. Erre tipikus példa a hullámterek legeltetése, amikoris egyszerre keletkezik ökológiai, gazdasági és árvízvédelmi hasznon; hiszen a legeltetés által a tájidegen özönnövények helyett természetazonos gyepvegetáció alakul ki, miközben nem környezeti terhelés, hanem bio minőségű hús és szerves trágya képződik, valamint jelentősen csökken a nagyvízi meder érdességi tényezője.

 Szürkemarhák a Nagykörűi Tájgazdálkodási Programban: „dzsumbuj” helyett fás legelő alakul – avagy
megfelelő tájhasználattal a hullámtér óriási biopotenciálja nem kárt, hanem hasznot okoz.

Ehhez képest a kistérségi területfejlesztési koncepciókban néhány éve a legfontosabb prioritás a
külföldi működő tőke minél jobban való bevonzása volt. Mint cél. Nem mint eszköz, hanem mint cél!
Ez eszközként is bukás, de célként megjelölni, elsődleges célként, a feje tetejére állított világ látványos
önpusztító példája. A cél nyilván az kellene legyen, hogy minél jobban éljenek a kistérség lakói. Jelenleg
a vezetőink nem ismerik fel, hogy a globalizáció a gyarmatosítás új formája, amikor a természeti
valóságtól elszakadt új, virtuális valóság függésbe hozza a helyi erőforrásokat és közösségeket; és ami
emiatt Magyarországon sajátosan egyfajta öngyarmatosításként jelenik meg, hiszen azt látjuk, hogy az
állam és az ún. közszolgáltatások nem a tájban gyökeredző helyi érdeket, hanem a külső, gyarmatosító
tőkeérdeket képviseli.

A hagyományos helyi közösség szervesen van összekapcsolódva a helyi tájjal, időtlenül, vagyis
fenntarthatóan. Ezt a kapcsolatot szakítja szét a modernitás, és ahogy a helyi ember elszakad a helyi
tájtól, úgy elszakadnak egymástól is az emberek, a közösség felbomlik, az egyén függővé válik általa
nem befolyásolható hálózatoktól. Az ember úgy válik kiszolgáltatottá, hogy közben a modernitás
kiszolgálja a kényelmét, ezért észre sem veszi, hogy rabszolgává lett, sőt kultúráját veszítve és tagadva
maradék erejével is védi e rabszolgatartó rendszert.

Ezért van, hogy ma a vidéket a vidékiek ellenében kell megmenteni, ill. hogy a vidékfejlesztés
félrecsúszik, s valódi élő, helyi érdekű vidékgazdaság kialakítása helyett pocsékló látszatfejlesztésekre,
vagy éppen az ellenműködést szolgáló infrastruktúra erősítésére megy el a pénz. Így függ össze a táj
kiszárítása és a gyarmatosítás, amivel szemben a megoldás a táji adottságokhoz igazított tájhasználat
és a helyi érdekű vidékgazdaság kialakítása. Ez a gazdaságfejlesztési feladat, és az ehhez szükséges
vízgazdálkodás kialakítása az a jelentős vízgazdálkodási kérdés, amihez a tervezést és az üzemrendeket
igazítani kell.

Forrás: A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás:   5 oldalas pdf dokumentum: https://www.vizugy.hu/vizstrategia/documents/8D400B3F-00E1-46C4-8C60-5D2E3BF67E6A/Helyes%20vizgazdalkodas%20-%20osszefoglalo.pdf

 ***